1. fejezet
Az árulót mindig a barátaid között keresd.
/Mara Meimaridi/
Reggel a rekedtesen szóló, poros ébresztőórám keltett fel a rettenetes álmomból, amiben rengeteget küszködtem a semmiért. Folyamatosan egy nagy, havas hegyre húztam fel magamat, ahol már oxigén is alig volt, de amikor végre örülhettem, hogy sikerült, és megcsináltam, egy jégen megcsúsztam, majd újra a hegy lábánál találtam magamat. Ez újra és újra megtörtént, és szinte már áldás volt, hogy valami felébresztett. A hajam csapzottan tapadt a homlokomra, a fejembe és a végtagjaimba minden egyes mozdulatnál éles fájdalom nyilallt. Hónapok óta nem éreztem magam ilyen rosszul, akkor álmodtam ezt utoljára, amikor Suzy, az alacsony, spániel kutyámat aznap elütötte egy autó, a sofőr pedig szó nélkül továbbhajtott. Mi pedig hiába vittük állatorvoshoz, ő pedig hiába próbálkozott, Suzyt már nem lehetett megmenteni. Rengeteget sírtam akkor, úgy éreztem, hogy már sosem lehetek nélküle boldog. Az összefüggés gondolatától is megborzongtam, de nem tartott sokáig az érzés, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és az onnan beáradó fénytől hunyorognom kellett, míg nehezen, de hozzászokott a szemem a hirtelen világossághoz. Anya toporgott a küszöbömön türelmetlenül.
- Lucy, hétfő van. - elég volt ennyit mondania, tudtam, hogy mire gondol. Első nap a héten, amikor nulladik órám van, és csak fél háromkor érek ki az iskolából. Szerencsésnek érzem magam, amiért nem kell busszal átmennem egy másik városba minden reggel, hanem gyalog is öt perc alatt odaérhettem a kapuhoz.
Az órára pillantottam. Fél hét.
Felpattantam, és olyan gyorsan kerestem elő a ruháimat, ahogy az tőlem tellett a kora reggeli órákban, ideges görcs állt a gyomromba, nem akartam elkésni. Hiába öt perc alatt megérkezem a suliba, de nekem háromnegyed órába telik elkészülődnöm.
Anya otthagyott, és amikor becsukta maga mögött az ajtót, a szobám teljes sötétségbe burkolózott, így tapogatva jutottam el az ablakig, hogy elhúzzam a sötétítőt. Magamra kaptam a ruhákat, majd kirohantam a fürdőbe. A tükörből nem a friss és üde lány tekintett vissza, hanem a zaklatott, nyúzott, kialvatlan Lucy, akit utáltam látni. Egy leheletnyi, természetesnek tűnő sminkkel próbáltam eltakarni a szemem alatti kék karikákat, és csapzottan össze-vissza álló hajamat egy kontyba fogtam.
Életemben először sikerült kevesebb mint fél óra alatt elkészülnöm, felkaptam a táskámat és máris úton voltam. A feszes nadrágom nem éppen volt ideális a rohanáshoz, pár lépésnél úgy éreztem, már-már szét fog szakadni rajtam. De legalább jól néztem ki - vagyis a kedvenc darabokat vettem fel - ami legalább kicsit jókedvre derített.
Az órámra pillantottam, bőven volt még időm, ezért az iskola épülete helyett kiültem a mellette fekvő parkosított részre. Gondoltam, megvárom a legjobb barátnőmet, Annet. Mindig együtt vonulunk be hétfőnként, ő az, akire számíthatok, ha már mindenki ellenem fordul. Neki minden titkomat elmondhattam, tudtam, hogy megbízhatok benne. És ez kölcsönös volt. A gyomromat szorongató görcs kezdett felengedni a fák halk nyugodtságot sugárzó susogására. Kezdtem elfeledni a téveszmémet arról az álomról, hogy bármi rosszat jelenthet számomra, hiszen minden a legnagyobb rendben volt.
A távolba meredtem. A földút mellett egy fából készült pad állt, ami most nem állt üresen. Egy pár ült rajta, kik aranyosan összenevettek, és még nagyobb nyugodtság töltött el. Látni a boldogságot remek volt, a gondolat pedig, hogy a világon nem mindenhol a búskomorság uralkodik, jó érzés volt látni.
Ez az érzés azonban nagyon gyorsan elillant, mert a párban valami nagyon ismerős volt.
Résnyire húztam a szemem, hogy a padon ülő embereket tisztán lássam. Egy karcsú, aranyszőke hajú lány, mintás ingben, és fekete bőrszoknyában, biztos voltam benne, hogy ő a barátnőm, Anne. Izgatottság fogott el. Vajon talált egy hozzá való fiút, aki boldoggá teszi majd?
A fiút kezdtem el mustrálni. Göndör, sötétbarna, szinte majdnem fekete fürtök, amelyek a tarkójáig értek, bordó színű pulóver, amelyre egy fehér szám volt írva. 84.
Gyorsan a közelemben lévő fa mögé bújtam, hátam a törzsének vetve. Jézusom, Anne Daniellel kavar?!
Daniel után már sok ideje epekedtem, és ezt Anne is tudta, tudta, hogy szeretem őt, és tudta, hogy mekkora fájdalommal fog járni, ha mással látom. Azt is tudtam, hogy ők is láttak engem, össze kellett szednem magamat, ha még hatalmas gombóc is kerekedett a torkomban. A szemeim égtek, ki kellett pislognom egy könnycseppet, hogy ne sírjam el magam.
Anne elárult. Visszaélt azzal, hogy minden titkomról tud, hogy megbíztam benne. Az elkeseredettséget hatalmas düh váltotta fel.
Felpattantam, s miközben hozzájuk közeledtem, próbáltam mosolyt erőlteti az arcomra, és minden félelmemet legyőzni, bár még így is éreztem a lábam erőtlenségét.
A szívem hevesen dobogott, és azon erőlködtem, hogy annyira megnyugtassam magam, hogy ne remegjen a hangom. Úgy kell csinálnom, mintha mi sem történt volna.
Akkor tűntem fel nekik, amikor csak pár méter választott el minket egymástól. Anne arcán némi meglepettséget láttam, Daniel viszont ugyanolyan kifejezéstelen arcot vágott, mint bármikor a jelenlétemben.
- Hali, tudnánk beszélni négyszemközt, Ann? - próbáltam a legnyájasabb hangomat előhozni, és szélesen mosolyogtam mindkettőjükre, mintha nyugodt lennék. A lány felpattant, egy arcra puszival elköszönt a fiútól, és mellém érkezett. Egy helót dörmögtem magam elé, majd elindultam, ő pedig utánam jött. Amikor már olyan helyre érkeztünk, hogy Daniel és senki más nem láthatott - ez egy fával körülvett apró, nyitott épület volt, ami szintén fából készült, körülötte ülőhelyként volt minden kialakítva, közepén pedig csak egy oszlop -, próbáltam magamban minden mérget összeszedni, és csak egyre irányítani. A "legjobb barátnőmre".
- Már régóta adni akartam neked valamit, amivel minden cselekedetedet meghálálnám. - folyamatosan mosolyogtam, mintha semmi rosszindulat nem rejlene a mondatom mögött. Anne elpirult, lehajtotta a fejét, majd megszólalt.
- Sa-sajnálom...- dadogott szégyenében. Közelebb léptem, barátságosan szólítottam meg.
- Ne sajnáld...de ezt már régóta megérdemled. - úgy csináltam, mintha az a valami a zsebemben lett volna, matatni kezdtem, mintha keresném. Barna szemében megkönnyebbülés apró szikrája villant.
Kivettem a zsebemből a kezemet, majd pofon vágtam, olyan erősen, ahogy csak tudtam, közben sem tűnt el az álcázott nyugalom az arcomról. Hátratántorodott, meglepettsége a lelkem mélyén örömmel töltött el. Szeméből egy könny csordult ki, végiggördült az arcán.
- Jaj, ne sírj drága barátnőm...- minél gúnyosabban próbáltam előadni - Tudod, árt a szépségnek - végignéztem rajta - Gondolom, neked még nem mondták.
Elégedetten sétáltam el mellette, vissza az udvarra, onnan pedig az iskolába.
- Sosem fog téged szeretni... - halk, szánalmas visszavágását először úgy tettem, mintha meg se hallottam volna, de meggondoltam magam, és odakiáltottam:
- Sok mindent nem tudsz még, hercegnő.
Innentől már nem pillantottam vissza, az órámra néztem. Negyed nyolc. A tanárom ki fog akadni, hogy megint kések.
Gyorsabbra vettem a lépteimet, és a büszkeség mellett, hogy sikerült megbosszulnom az árulást, magányt éreztem, melynek árnyéka lassacskán kezdte beárnyékolni a szívemet. Úgy éreztem, hogy az erőm kevesebb lett, és nem fogom sokáig bírni, ha az álom az egész napomra kihat.
De nem lehettem pesszimista, csak véletlen összefüggés lehet. Semmi más.
Vagy legalábbis bízom benne.
