3. fejezet

3. fejezet

Amikor már kellő távolságra voltam az épülettől, lassabbra vettem a lépteimet. Mindig is úgy éreztem, hogy valaki figyel, ezért most sem fordítottam rá különösebb figyelmet. Befordultam az utcánkba, most - mint ahogy számítottam rá -, szinte kihalt volt, emberek jelenlétére egyedül a házak utaltak, annyira eluralkodott a csend. A nyugalom, amit egész nyáron áraszt magából, most nem volt rám a legkisebb mértékben sem hatással. 
Egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögül.
- Hé, Lucy!
Nem mertem odanézni, a lomha lépteimet futásra váltottam, azt hittem kiugrik a szívem. Az illető méltatlankodása messzire hallatszott, de nem foglalkoztam vele. Az üldözési mániám mindig létezett, de amikor valami bebizonyítja, hogy van alapja, eluralkodik rajtam a pánik. A mai nap balszerencse-sorozata után már semminek sem volt elég kicsi a valószínűsége.
Amikor a házunkhoz értem, már alig kaptam levegőt, a vádlijaim súlya az ólomhoz hasonlítottak, az oldalamba mintha kést döftek volna. Berontottam az ajtón, becsaptam magam mögött, majd felrohantam a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, ledobtam magam az ágyamra, és rám tört a zokogás.
Magányosan éreztem magam.
És végtelenül elkeseredetten.
Alig telt el pár perc, amikor meghallottam már az ismerős dörömbölést a szobám ajtaján.
- Lucy, engedj be! - Anyu feszült volt, igazából nem is csodálom. Negyed órája indultam el iskolába, és már itthon bőgök. Ez voltam én.
Újra megszólalt, amikor sikerült kikecmeregnem a gondolataim sűrű, rendezetlen erdejéből, és ajtót nyitottam. 
Anya felvont szemöldökkel állt előttem, karját csípőre téve, haja félig kibomlott a takarítástól, de tekintete ellágyult, amikor meglátta a szemeim sarkából előbuggyanó könnyeket, aztán egy ösztönből vezérelve átölelt, és egy pillanatig csendben álltunk ott a küszöbnél. Nem volt szükség magyarázkodásra, vagy legalább is azt hittem. Még csak most következett a feketeleves.
- Miért...? - kérdezte, amikor megszakította az ölelést, és újra türelmetlenség szikrázott a tekintetében.
- Sajnálom...- kezdtem, de keserves kísérletem zokogásba fulladt. Anyu egy másodpercre újra ellágyult, de lehet, hogy csak képzeltem az egészet. 
- Mit sajnálsz? - kérdőn pillantott rám.
- Ki fognak csapni.
Belegondoltam, és egyből a düh keserű íze gyülemlett fel bennem. Semmit sem tettem, mégis én vagyok a bűnös, a semmiért, és ez volt a legjobb iskola a környéken. Nincs több esélyem arra, hogy egyetemre menjek, ennyi volt. Mindez azért, mert valaki képtelen vállalni a felelősséget a tetteiért.
- Micsoda?? - mindenféle anyai ösztön kiszivárgott belőle abban a pillanatban. Az értetlenkedést düh váltotta fel, újra és újra, aztán eluralkodott a káosz. 
- Nem tehetek róla...
- Akkor biztos azért akarnak kicsapni, mert túl ártatlan voltál, igaz? - hitetlenkedéséből éles gúny hallatszott. Nagyon fájt.
- De nem értheted...
- Mégis, hogy magyarázod? - szakított félbe. Nem hitt nekem, tört rám a felismerés. A saját anyám is bűnösnek lát.
- Ártatlanul vádoltak meg, tudod, hogy nem vagyok ilyen - már szinte esdekeltem - Nem ilyennek neveltél!
Ökölbe szorított kezét ellazította, majd pofon vágott. Máskor nem fájt ennyire, mint abban a pillanatban.
- Ne hivatkozz a nevelésemre! - kiabált - Nem én vagyok a hibás, amiért ez lettél! Az egyetlen hibám, hogy megszültelek!
A szája elé kapta a kezét.
De most már mindegy volt.
Elrohantam mellette, le a földszintre, ki az ajtón, befordulva a sötét utcára, be az erdőbe. Csak szaladtam, ahogyan a lábam bírta, nem törődve, hogy minden egyes lépésnél fájdalmat éreztem a bokámban, de miért is foglalkoztam volna vele?
A lelki fájdalom néha felér a fizikai fájdalom tízszeresével.

2. fejezet

2. fejezet

Nem hiszek már a szépségnek, Sem az észnek, sem szentségnek, Elhamvad, mint a száraz ág, Kihuny, mint a gyertyaláng./Virrasztók/

Felszaladtam a hosszú lépcsőn, a lábaimba éles fájdalom nyilallt a megerőltetéstől, meglepetésemre viszont az osztálytermünk ajtaja nyitva állt, de nem volt üres, ugyanis a lámpa fénye kivilágított a félhomályban úszó folyosóra. Csend volt a helyiségben, valaki lehetett ott az osztálytársaimon kívül.

- Addig nem mozdulunk innen, ameddig ki nem derül a tettes... - az igazgatóhelyettes feszült hangja csendült fel. Mi a fenét csináltunk megint?

A szívem szúrni kezdett az idegességtől, és úgy éreztem alig kapok levegőt. Az osztályfőnökünkkel együtt megint mindenki utálni fog az egész tanári karból, ami majd a jegyeinken fog tükröződni. Mert nálunk a csínytevéseknek sosem volt gazdája.

Levetettem a kabátomat, mindenféle gondolkodás nélkül bedobtam a dohos, koszos szekrénybe.

Nagy levegőt vettem az ajtó előtt, majd beléptem az osztályba.

A látvány, ami fogadott, azt aligha lehet mondatba foglalni. A frissen meszelt falak vastagon végig voltak firkálva vörös és fekete olajpasztellel, egyéb trágár rajzokon, kifejezéseken szörnyülködhettem, miközben végignéztem. A szemetes, ami általában a terem sarkában szokott lenni, most annak tartalma ki lett borítva a tanári asztalra - papírzsebkendők, rágók, egy-két szétesett szendvics és kiborított, ragacsos innivaló éktelenkedett rajta most. Az osztálytársaim vegyes arckifejezéssel fogadták a dolgot. Volt, aki dühödten meredt rám, volt, aki félt az igazgatóhelyettes miatt, valaki pedig kételkedve a falat mustrálta. Volt is min kételkednie, ugyanis az írás olyan alap helyesírási hibákkal volt tele, amelyet egy alsós, általános iskolás tanuló sem ejtene meg. A rongálásokról és az arckifejezésekről a tanárokra pillantottam. Hárman álltak előttünk, az igazgatóhelyettes - Ms. Brown -, feszülten méregetett, az osztályfőnökünk - Mrs. Bennett -, zavarában csak meredt maga elé, és aki tartotta nekünk a hétfői nulladik órát - Mrs. Hannery -, elképedve nézett végig hol az falon, hol rajtunk. Mintha mi sem történt volna, úgy huppantam le Anne üres helye mellé, amikor Mrs Bennett remegő hangon szólalt meg.

- Már csak Daniel Collins, és Anne Roberts hiányzik, de bizonyára ők is nemsokára itt lesznek...- a tanárnőnk tördelni kezdte a kezét. Csalódott bennünk, és miattunk kell szégyenkeznie. Újra és újra.

Nagyon lassan telt az idő. Az osztályra csend honolt, páran még a lélegzetüket is visszatartották, amikor pár kínzó pillanat múlva megjelentek ők is. Danielre rá sem néztem, de Anne felé szúrós, megvető pillantást küldtem, miközben leült mellém. Úgy éreztem magam, mintha figyelmetlenül szaladgálnék a vékony jégen, amikor tudom, hogy bármelyik percben beszakadhat.

- Most, hogy mindenki itt van - kezdte a mondanivalóját Ms. Brown -, szemügyre vehetitek mit csináltatok az osztállyal - körbepillantott ő is. Utáltam, ha általánosítottak a tanáraink, de ez alig volt már meglepő. A tanári kar az osztályunkra panaszkodó felnőttektől zengett, ha bármi probléma volt az iskola körül, mindig ránk gyanakodtak, akkor is ha teljesen ártatlanok voltunk. Volt, hogy inkább magunkra vállaltuk, hogy végre békén hagyjanak minket.
- Az elmúlt tíz évben egyik osztállyal sem volt ennyi gond, mint veletek. Ti vagytok a legfiatalabb osztály az iskolában, mégis, hogy gondoljátok azt, hogy ilyen balhét csináljatok, mint most ez? - a hangjának olyan éle volt, hogy éreztem, nem sok tartja vissza a kiabálástól. Istenhez fohászkodtam, hogy erre ne kerüljön sor. Mrs. Bennett szemében láttam a düh legkisebb szikráinak fellobbanását, majd azt tette, amit eddig sosem tett - félbeszakította Ms. Brownt.
- Ha valaki volt olyan menő, hogy ezt megcsinálta - halkan kezdte mondanivalóját, majd egyre jobban éreztem annak élét -, akkor legyen olyan menő, hogy vállalja is a felelősséget! - csend volt, mindenki hitetlenkedve, vagy unottan pillantott fel. Az osztályfőnökünk előrelépett, láttam, hogy ökölbe szorított keze remegett mérgében szorosan kontyba fogott hajából az arcába hulló tincset idegesen a fülé mögé tűrt. Aztán kiabálni kezdett. - Most azonnal álljon elő az, aki ezt tette!
Morajlás futott végig a teremben. Mindenki körbenézett, de senki sem pattant fel ezután sem. 
Mrs. Hannery is lépett elő.
- Mielőtt mindenki itt volt, már hallottunk egy nevet, aki valószínűleg a tettes. Ha most feláll, enyhített büntetést fog kapni, csak a meszelés díját kell kifizetnie, a takarítást pedig majd a takarítónőink elvégzik. - járkálni kezdett, végigfuttatta a tekintetét az osztályon, amikor még mindig nem tűnt elő a rongáló, majd tengerkék szemei rajtam állapodtak meg. - Nem akarok személyeskedni, Lucy, de fel kéne állnod.
Elkerekedett a szemem. Ezek azt mondták, hogy én csináltam? 
- Micsoda? - tátott szájjal kérdeztem vissza. Anne elvigyorodott, mire a pad alatt sípcsonton rúgtam. Már csak fájdalmat lehetett leolvasni az arcáról.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mi történt. Megnéztük a biztonsági felvételeket, de ameddig az osztálytársaid nem mondtak semmit, nem voltunk biztosak benne - kösz szépen mindenkinek -, de már bebizonyosodott. Hozd ki a tájékoztatód. - Ms. Brown határozott volt, de nem nyugodhattam bele ebbe. Ez igazságtalanság!
- De nem én voltam! - csattantam fel - Olyan hülyének nézek ki, hogy a saját osztályomat rongálom? Ha valakinek ártok, akkor nem nekik, ez teljesen logikus!
Az igazgatóhelyettes arca eltorzult.
- Hogy mersz visszapofázni te szarházi? Most azonnal lejössz velem az igazgatóiba! - nem értetlenkedtem tovább, felpattantam, azonban nem a tanár felé, hanem az ajtó felé vettem az irányt. Kirohantam, miközben a sírás kerülgetett. Hogy lehetnek ilyenek? Hogy tudnak ilyet rám fogni? Pont rám?!
Miközben könnyes szemekkel elhagytam az iskolát mit sem foglalkozva az igazolatlannal, azon gondolkodtam, hogy milyen ostoba vagyok. Alig tudtam elhinni, hogy valaha is azt gondoltam, hogy ebből az osztályból majd egy jó csapat lesz, csak idő kérdése. Nem létezett az az idő, ami ebből a kétszínű bandából normális társaságot faragott volna. Most már nem is igazán vágytam rá.